"A kegyelem elhozza a szépséget. A kegyelem egyszerűen azt az aurát jelenti, amely a tökéletes ellazulást övezi. … A ma elegendő; ne tervezz holnapra, sőt a következő pillanatra sem. … Az egész természet tele van kegyelemmel, mi azonban a bennünk rejlő megosztottság következtében elveszítettük rá a képességet. … engedd, hogy a pillanat döntsön – ne próbáld irányítani."/Osho/

Az élet: pillanat, jelen van benne az a sok csoda, amit olykor jelentéktelen dolgoknak fogunk fel – vagy észre sem vesszük.Sajnos sokszor elsiklunk az élet nagy alkotásai előtt, pedig az igazi kegyelem, hogy bizonyos dolgokat láthatunk, hallhatunk, érinthetünk vagy megélhetünk. Az élet minden percében tudatában kellene lennünk, hogy az itt és most adja az élet lényegét. Ezért vagyunk itt, a Földön.Ha ezt tudnánk, rengeteg szépséget tapasztalhatnánk meg. A kora reggeli napfelkeltétől és madárcsicsergéstől elkezdve, egy szívből jövő mosolyon vagy ölelésen át egészen az éjszakai csillagvirágos égbolt látványáig.Jó dolog, ha az ember nem tervez, csak halad, harmóniában az élet folyamával. Hiszen minden úgy van jól, ahogy van. Szeretem azokat a váratlanul kialakuló, boldogsággal, izgalommal, teli helyzeteket, amiket az élet hoz. Vannak, akik nagyon jól együtt tudnak áramlani ezzel a hatalmas folyóval, az ÉLET-tel. Igazi bölcsek, akik ha kell, bátran meglovagolják akár a legvadabb hullámokat is, de megfontoltan át tudják magukat adni a sodrásnak is. Elfogadnak mindent, amit az élet ad, és nem vágynak elérhetetlen dolgokra. Vanna​k persze olyanok is, akik mindent túlgondolkodnak, mindent irányítani akarnak, és mindenhol vannak, csak éppen a jelen pillanatban nem. Miért idegesítjük magunkat olyan dolgokon, feleslegesen, amik még jó néhány nap távolságban vannak? Miért nem éljük meg mindig igazán a JELEN-t? Vagy az elmúlt dolgokon zakatol a fejünk, hogy utólag mit és hogyan kellett volna, vagy távoli feladatokon és eseményeken, amik még a JELEN-en túl vannak. Tehát vagy a jelenen innen és túl vagyunk, de nem pontosan ott.Benne lenni a kegyelemben, a pillanatban - leírhatatlan dolog. Kapcsolódni önmagunkkal, a természettel, emberekkel, egyszerűen csak tenni a dolgunkat, és maximálisan bent lenni az adott szituációban. Nincs csapongás, nincs gondolatvihar, csak a pillanat. Az valóban isteni kegyelem. Hogyan tudnánk visszajutni oda? Mit kellene tenni? Talán újra elmerülni önmagunkban, ami az élet legfájdalmasabb és egyben legboldogabb feladata egyszerre.

Megvilágosodás

"Abban a pillanatban, ahogy megvilágosodsz, a létezés egésze megvilágosodik. Ha sötét vagy, a létezés egésze sötét. Minden tőled függ." /Osho/

Boldog XXI. század. Boldog? Tehetnénk fel a kérdést, hiszen minden irányból zúdul ránk a negatív áradat: háború, halál, földrengés, és napestig sorolhatnánk még a sok fájdalmas dolgot. Ezt az életet szánta volna nekünk Isten, aki teremtett minket? Ilyen életre vállalkoztunk volna? Egyre bizonyosabban hiszem, hogy nem. Más az út, ami az emberiségre várhatna. Sötétségben élünk. Osho ezt úgy fogalmazta meg, mint egy sötét házat, aminek csak egy egészen parányi része világos. Így éljük az életünket, csekély tudatossággal. Benne vagyunk a hétköznapok mókuskerekében, közben elmerülünk a saját sötétségünkbe – tudattalanságunkba. Hogyan is tehetnénk másként, hiszen érzékszerveinknek, és agyunk képességeinek is csupán elenyésző töredékét használjuk. Csak a jéghegy csúcsát, pedig még olyan sok potenciál lenne bennük.Akkor pedig már nem tudnánk sötétségben élni. Akkor sok dolgot a saját életünkben tisztábban, világosabban látnánk. Az események, mégha pillanatnyilag jelentéktelennek is tűnnek, valódi értelmet kapnának. A személyek, találkozások, felbukkanó érzések és gondolatok, egyszóval minden, új értelmet adna az életünknek. Akkor végre megértenénk, hogy nem véletlenül kerültünk ide, a Föld nevű bolygóra, és nem véletlenül teremtettünk meg.De ehhez, hogy mindezt felfoghassuk, meg kellene világosodnunk. Világosságba kellene borítani azt a fent említett házat. Most kérdezhetnéd: hogyan? Hogyan kapcsoljuk fel a belső villanyt, ami fényárba boríthatná azt a házat, ami mi magunk vagyunk. Kezdésnek kapcsolj ki mindent magad körül. Tévét, rádiót, számítógépet, üres fecsegést. Mert mindezek elviszik a fókuszt a legfontosabbról: önmagadról.Aztán barátkozz a csenddel, ami körbevesz. Amitől eddig talán féltél, ezért próbáltad elnyomni kívülről mindenféle zajokkal. Ülj csendben, vagy menj ki a természetbe. Élvezd a pillanatot, és mindazt, amivel a jelenlét megajándékoz. Csak legyél jelen. És ha ez a jelenlét megvan, a fókusz lassan, szinte észrevétlenül elindul befelé. Oda, ahol az igazi lényed van, az isteni szikra, amivel eljöttél ide. Figyelj rá, és beszélni fog hozzád. Felfed előtted rengeteg titkot. És akkor a tudattalanságod elkezd tudatossággá változni. Az eddig sötéten álló ház elkezd megvilágosodni, fénnyel telítődni, és a legeldugottabb zugokból is előbukkannak addig rejtett félelmek, fájdalmak, amik elkezdenek meggyógyulni. Ez sajnos nem megy egyik napról a másikra. Ehhez türelem kell. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy egyszerűbb megnyomni egy gombot a gépen, és magunkra zúdítani a világ problémáit és információkat, csak hogy magunkkal ne kelljen foglalkozni. De a te döntésed, hogyan szeretnél élni: tapogatózol tovább a sötétben, vagy megismered és használod a benned lévő fényt? (Zsabu) 

Hamvas Béla: Isten tenyerén ébredtem

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,

Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.

Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,

Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.

Láttam az óceánt gyermekként ragyogni

Sirályokat felette felhőkkel táncolni,

Láttam a békét az emberek szívében,

Láttam az erdőket fürödni a fényben.

Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,

Láttam az embert, és láttam a zenét,

Láttam a földet szeretetben élni,

Láttam a csöndet a széllel zenélni.

Láttam Istent amerre csak néztem,

Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,

S az Ő hangján szólt hozzám a szél,

Mint anya, ki gyermekének mesél,

Millió apró tükörben láthatod magadat,

Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!